Szeretem a tenger illatát. Nem mondom, hogy semmivel sem összetéveszthető, mert még nem szagoltam a világ összes kipárolgását, de minden esetre nagyon jellegzetes aroma. A sók, a víz, a szél és a nap, mind hozzáad egy keveset ahhoz, amit aztán végül tengerillatnak nevezünk. Csak hajóról, a nyílt tengeren érzékelhető. A köves partoknak és a homokos plázsoknak szaguk van. Nem mindig jó. Ilyen és ehhez hasonló, filozófia közeli  gondolatok foglalkoztattak, amikor az m/s Székesfehérvár egy csendes naplemente közepette befutott Latakia elé. Nem sokat bíbelődtünk az érkezéssel: – lassítás, gép állj, fél erő hátra, dobd le, négy nódust a vízbe, fogd meg, kész, a harang négyet kondul! – Ezek a vizenjárók számára természetes vezényszavak arra utalnak, hogy a hajó lassan beúszik a horgonyzóhelyre, majd elkezd „tolatni”, közben ledobja a horgonyát és a tolatással kienged 100 méter láncot a horgony után, szépen elterítve a tengerfenéken, és a fedélzetmester négy harangütéssel jelzi a hídra, négy nódus a vízben. A Fehérvár már szinte magától tudta a tennivalót, annyit érkezett Latak elé, a személyzet csak néha súgott neki. Végre lazíthatott a legénység is, szisszentek a „navégremegjöttünk” sörök és vidáman csörrent a jég a viszkis poharak alján. Volt, aki a félbehagyott vacsoráját fejezte be, mert a manőverek mindig precízen étkezési időben bonyolódtak. A világ kikötői úgy vannak szerteszórva a kontinenseken, – tudományosan – hogy az indulási, vagy érkezési manőverek kivétel nélkül reggeli-ebéd, vagy vacsoraidőben legyenek! Szerintem a Titanic, a Hood és a Bismarck is vacsoraidőben süllyedt el! Na, mindegy. Mi élveztük a munka utáni pihenést, a békét, és csodáltuk, ahogy a nap, útban Ciprus felé elhagyja az eget.

A legénységi szalon kicsiny testablakán át asszisztáltam végig a naplemente utolsó perceit, aztán csak bámultam a sötét látóhatárt. Egyszer csak – messze, a nyílt tenger felől – elindult egy fényes pont. Eleinte lassan, komótosan közelített, a nagy távolságok miatt megbecsülni sem tudtam a sebességét. Kérdeztem a mellettem kártyázó szakembereket, mi a frász jön befelé az öbölbe. Megoszlottak a vélemények, de mindenki bizonytalan volt. Hajónak túl kicsi és túl gyors, repülőnek nagyon alacsonyan van és túl fényes.
- Égő repülő? – próbálkoztam a rejtély megoldásával.
- Hülye! – vetették el hangsúlyosan az ötletemet és kártyáztak tovább. Amint közelebb ért a szerkezet, egyre nyilvánvalóbbá vált rendkívüli sebessége. Gyorsabb volt, mint négy motorcsónak és két repülő együttvéve. Már éppen ismét szóvá akartam tenni a jármű szokatlan viselkedését, mikor hirtelen… megszűnt minden! Egy pillanat alatt lett vége a csendes estének, a kora őszi mediterrán égboltnak, a nyitott söröknek és a kártyapartinak. Az öböl elkezdett mennydörögni és veszettül kattogni, fényes-vörös szalagok szaggatták szét az öböl sötétjét és mi kurvára nem tudtuk mi történik. 1973. október 6. volt, a zsidó liturgiában Yom kippur ünnepe.
Nem tudtuk. Semmit sem tudtunk! Nem tudtuk, hogy kis és nagyhatalmak feszülnek egymásnak a térségben, több százezer ember készül lemészárolni a vele szemben álló több százezer embert, hogy néhány órája egyiptomi katonák tízezrei ömlenek át a Szuezi-csatornán, hogy a szír tankok százai támadják a Golán-fennsíkot, és a béke selyemszála oly halkan szakadt el, amit még a Moszad* sem volt képes meghallani.
Eldobtunk mindent (na jó, a söröket nem) és rohantunk a fedélzetre kideríteni mi a szar történik. Néhány pillanatig bambán bámultunk a decken, mire megértettük, egy tengeri ütközet zajlik körülöttünk, szárazföldi tűztámogatással.  (A részleteket csak másnap reggel tudtuk meg az ügynökségtől: délután kettőkor kitört a Yom kippuri háború.) Az izraeli flotta néhány igen agilis egysége érkezett kikötő látogatásra Latak elé. Az a szapora fényes objektum, amit megcsodáltam, az volt a nyitány, az első rakéta, amit egy zsidó corvet indított a latakiai hadikikötő átrendezésére.Aztán jött a többi. Pontosan, precízen a horgonyzó hajók felett, között és mellett lőttek be a kikötött szír hadihajók közé. Nagy gonddal komponálhatták a szimfóniát, mert a part mellett álló hajók, a lőszerraktárak és a kiszolgáló létesítmények szinte ritmusosan robbantak fel…pam…papam…bumm! És még egyszer, és még egyszer és
még sokszor. A hadikikötő és az ott jelenlévő létesítmények röpke fél óra alatt átkerültek egy másik fogalomkörbe: a hadihajókból fémtörmelék lett, az építményekből üszkös sitt. Közben persze arab barátaink sem tétlenkedtek. Minden rendelkezésükre álló eszközzel lőtték a nyílt tengert. A város feletti dombokon nehézágyúk lehettek, azok ontották a vasat kifelé, az öbölben körben, meg nagy kaliberű gépágyúk dolgoztak odaadóan. Ezek rendkívül látványos tevékenységet folytattak, mert a nyomjelzős lövedékeik bíborszalagként úsztak a víz felett. Első ránézésre kaotikusnak tűnt az egész, de értő füllel figyelve tanúja lehettél egy furcsa szimfónia születésének. A lírai rész teljesen hiányzott belőle, csak a dráma üvöltött vadul: a folyamatosan robbangató hadikikötő… pam…papam…bumm alá becsatlakozott a gépágyúk ropogása és a nehéztüzérség ágyúinak bömbölése: pak-pak-pak..baaam-pak-pak-pak-baaaam! A szír tüzérek sajátos módon munkálkodtak. Mivel a célzás a tűzgyorsaság rovására ment, nem szarakodtak a cél keresésével és az ágyú irányzásával, amerre a cső állt, arra lőttek. Arra viszont baromi szaporán. Percenként több tonna vas hagyta el a partszakaszt lövedék formájában. Aztán a nagy számok törvényének értelmében, vagy a „vak tyúk is talál szemet” népi bölcselet szerint a látóhatáron egy vakító villanás és egy óriási csillagszóró működésbe lépése jelezte, ott kint eltaláltak valamit. Valószínűleg egy rakétahordozó fregatt lehetett, mert sokkal nagyobb hajója nem is volt az izraeli flottának. Nagyon fényesen égett, bevilágította a látóhatár egy részét. Az arab tűzvezetés fel is hagyott az össze-vissza lövöldözéssel, ezt az egy hajó kezdték lőni mindennel. Ez ki volt világítva. A nyomjelzős lövedékeket útjukra bocsátó gépágyúk, mint éjjeli lepkék fordultak rá a fény irányára és a bíborszalagok tucatjai martak bele a már amúgy is égő hajóba. Ott nem volt jó tengerésznek lenni azokban a pillanatokban. A támadó egység többi tagja, viszont háborítatlanul tehette a dolgát, mert a szír tüzérség teljesen elvesztette az érdeklődését irántuk. Mindenki azt lőtte, ami látszott, a szerencsétlen égő bárkát. Aztán egyszer csak sötét lett. Vagy elsüllyedt az égő roncs, vagy eloltották a tüzet és hazavánszorogtak a többiek fedezete alatt. Az arabok még lőtték egy darabig a tengert, majd ők is nyugodni tértek. Csak a tűzoltók vesződtek reménytelenül a hadikikötővel, ami hajnalig világított és napokig füstölt. Néhány vízibusz kinézetű rakétahordozó szerkezet maradt csak épen, amik – mint később kiderült – a horgonyzó kereskedelmi hajók közt megbújva átvészelték a meglepetésszerű elmúlás kellemetlenségeit. Azt hiszem ezekben az órákban a szír flotta megszűnt létezni. A Damaszkuszban jelenlévő szovjet katonai „tanácsadók” valószínűleg infarktust kaptak a hírre és feltettek néhány zavarba ejtő kérdést az illetékeseknek: 1. Mit keresett a flotta mozgásképtelenül a kikötőben, mikor 14:00 óra óta háború van? 2. Miért nem figyelték felderítő gépek a tengert? 3. Miért nem látták a radarok a zsidók eljövetelét? Kérdések, melyekre „a választ a szél fújta szét”. Rengeted pénzbe került ez az éjszaka a Varsói Szerződésnek, és akkor nem is sejtették, a kiadásoknak még korán sincs vége!
Mi végtelen tanácstalanul kuporogtunk a hármas raktár tetején és alig akartuk elhinni a történteket. Mert más az, amikor a TV híradóban bemutatják a vietnámi háború néhány mozzanatát, és más, amikor a fejed felett lőve mészárolják egymást véleménykülönbségen lévő emberek. Rudi bácsi, a parancsnok úgy döntött, a hajó és a személyzet épségének megőrzése érdekében sürgősen pozíciót kell váltanunk. Gépet kért, horgonyt húzunk és tűnés Ciprus alá. Majd ott békésen bevárjuk a nagyhatalmak és a Detert kereskedelmi osztály velünk kapcsolatos elképzelését. Előírásszerűen beszólt rádión a kikötő parancsnokságra, hogy elhagyjuk a horgonyzóhelyet és Ciprus alatt várakozunk. Meglepően gyorsan jött a válasz: – Meg ne próbálják! Amelyik hajó mozdul, arra lövünk! – és fenyegetésük nyomatékosítására az egyik „rakétásvízibusz” tett körülöttünk egy elrettentő kört. Olyan petróleum szag lengte körül, aminek a fizika törvényei szerint magától ki kellett volna gyulladnia. Nem értettük miért nem teszi. Minden esetre az indulási manőverünknek baromi gyorsan vége lett. Túszok voltunk, a hajók testével kellett védenünk a kikötőt. Mit volt mit tenni, maradtunk. A parancsnok összehívta a tisztjeit és ismertette velük a háborús protokollt:
a hajó állandó manőverkészenlétben marad és az első lövésgyanús hangra tűzoltóvizet a deckre! Erre a műveletre azért volt szükség, mert a rakományunk ipari ragasztó volt, aminek a lobbanáspontja alig haladta meg a benzinét. Szerencsére hordókba zárva utaztak, de tele volt velük a raktár és a fedélzet. No, ezt a rakomány kellett locsolni-hűteni a matrózoknak, ha lőni kezdték egymást a haragosok. És, ha mindez nem elég a nyomorúsághoz, a raktártetőkön hoztunk arab barátainknak két híradós kocsit, amit a katonai dizájn elvárásai szerint terepszínűre festettek. Innentől kezdve nem kellett jogtanácsosi képesítés a zsidó pilóták és hajóparancsnokok számára ahhoz, hogy lássák, ez a vízi alkalmatosság szabadon kilőhető, hisz hadifelszerelést szállít. Sok minden nyugtalanított minket az idő tájt, de ez a két rádiós kocsi kiemelten! Mikor mindenki tisztában lett a tennivalóival, nyugodni tértünk. Felöltözve aludtunk, a mentőmellénnyel a hónunk alatt.
Másnap nem történt semmi. Már abban reménykedtünk, tán vége is a háborúnak, vagy nem maradt a környéken több lőnivaló, de helytelenül ítéltük meg a helyzetet. Harmadnap dél körül, végezve az ebéddel ismételten a hármas raktár tetején gyűltünk össze. Ez egy kulturális, meditatív, véleménycserélő és véleményformáló hely volt a hajón. Itt fogyott a legtöbb sör és itt született a legtöbb gondolat. Ahogyan ott hallgatom a katonaviselt kollégáim szakszerű elemzését a háború lehetséges kimenetelével kapcsolatban, egy árnyék suhant el felettünk. Csak egy röpke pillanat volt az egész, ha pont akkor pislogok, nem is látom. Némi késéssel megérkezett az árnyék hangja is: - VÁÁÁÁÁÁ – mint, amikor egy alacsonyan szálló vadászbombázó kötelék elhúz feletted. Amint lerezgett a bömbölés, és ismét hallani lehetett egymást, az ügyeletes gépaszi tétován megkérdezte: – ez most lövésnek számít, toljam a tűzoltóvizet a deckre? Nem kapott választ, részint, mert azt sem tudtuk beszartunk, vagy csak megijedtünk, részint mert addigra ott volt a következő hang. A harmadikat már láttuk. Figyeltünk, vártuk és megláttuk. Valóban vadászbombázók jöttek, háromszor, hármas kötelékben. Olyan alacsonyan szálltak, hogy húzták a vizet. Az öböl jobb partján a sík területen hatalmas, Eiffel-toronyszerű acéltraverzeken radarok „figyelték” a környéket. Ezekre fordultak rá a gépek, kioldották a bombáikat, és azok precízen csapódtak a radarállványok alá. Narancssárga tűzgömbök, némi füst és „a többi néma csend”*! A latakiai felderítő-légelhárító szakosztály megvakult, radarantennái széttépett kártyavárként hevertek szerteszét a festői vidéken. Az egész művelet iszonytatón gyorsan, szinte hirtelen zajlott. Mire ocsúdtunk, a vadászbombázók első köteléke már a leszállási engedélyt kérte a haifai reptéren. Sokat változott a harcmodor a könnyűlovasság támadása óta. Mikor egy év múlva elvittek katonának és a Flottilla megyeri dombi kiképzőbázisán épp a NATO keleti szárnyát aláztuk a gazos talajba, a kiképző tisztünk felhívta a figyelmünket a menetoszlopot fenyegető veszélyekre: – Mindenkinek nagyon kell figyelni, és ha az égen lát közeledni valamit, azonnal üvölteni kell: alacsonyan szálló repülő hat óránál! – Nos, én megpróbáltam. Elmondtam a hadnagy elvtársnak, ha én észreveszek egy közeledő repülőt, és elhatározom, tájékoztatom erről a többieket, az a gép addigra már felettünk van, mire végig mondanám a szövegemet, mi már másodpercek óta halottak vagyunk, a gép pedig Vác felett fordul. Kicsit elkalandoztam, de úgy érzem kötelességem felhívni az olvasó figyelmét, mennyire felgyorsult a rosszakarat. Arab szövetségeseink is így vélhették, mert a gépeknek már az emléke is halványult, mire a légvédelem belefogott a probléma kezelésébe: – pummm-pummm-ratatatata ismételgették a gépágyúk megkésve, és kötelességszerűen lőtték vagy negyed órán át az üres eget.
Ezután megint nem dörrent semmi napokig. Talán egy hét után beálltunk a kikötőbe és megkezdődött a kirakás. Nagy megkönnyebbülésünkre lekerültek a raktártetőkről a híradós kocsik és valószínűleg elindultak a Golán fennsíkra szétlövetni magukat. A hajó körül tevékenykedő számos rakodómunkás és léhűtő között feltűnt egy fura alak. Rettentő öreg lehetett, hosszú, fehér szakálla és baromi koszos turbánja volt. A derekán dobókötélszerű zsinóron egy régi kard lógott, amit időnként kirántott a hüvelyéből és az ég felé emelve
rettentő üvöltözésbe kezdett. Mint megtudtuk az ellenséget átkozta és harcra buzdította a rakodómunkásokat. Szörnyen anakronisztikus és némileg szánandó volt az öreg.
       Már a vacsorához készülődtünk, amikor az első lövések eldördültek. Mindenki rohant a helyére, a watchnan-ok locsolták a maradék rakományt, a gép manőver kész, barba* és a tisztikar a felsőhídon. A parancsnokunk öreg „hazajárós” barba volt, aki akár pilot nélkül is kiviszi a hajót az égő kikötőből. Ha hagyják! Reméltük, erre nem kerül sor. Aznap este ismét a zsidó flotta látogatott Latak elé és a hadikikötő mögötti területet kezdték lőni. Hatalmas olaj tartályok voltak ott, azokban halmozták fel a szovjet tankerek által szállított olajat. Ezt a fosszilis készletet jöttek felszámolni az izraeli hajók. Most mutatkozott meg igazán, mennyire hiányzik a napokkal ezelőtt szarrá lőtt flotta az araboknak. A zsidó rombolók akadálytalanul, a sötétben is látva mozogtak az öbölben, és most ők hatoltak be a horgonyzó kereskedelmi hajók közé, fedezéket keresve. Arab barátaink, ellentétben a zsidó parancsnokokkal, nem riadtak vissza a nemzetközi konfliktusok felvállalásától és körben, az öböl partokról mindennel lőttek mindent. Aminek csöve volt, azt mid elsütötték, ami állványon volt, azt mind elindították. Mint egy nagyon drága és nagyon giccses hollywoodi revü fináléja. Rövidesen meg is lett a vad lövöldözés eredménye. Először egy kis dán hajót találtak el a horgonyzóhelyen, majd egy tizenhatezer tonnás japán óceánjárót sikerült felgyújtani valamilyen rakétával. Na, itt már mi is beszartunk – ha még lehet fokozni a szorongás realitását – mert eddig azt hittük, kívülállóként kibiceljük végig ezt az egész őrületet. És ekkor minket is eltaláltak. A külső mólón csapódott be egy lövedék és a robbanás után élesen csattant valami az első árbocunkon. Az ott locsolkodó matróz azonnal megvált a maligától*, és fedezéket keresve fejvesztve futott be a középső felépítménybe. A repesztalálat sebesülést is eredményezett. A tisztek a felső hídról, látcsővel a nyakukban követték az eseményeket. Amikor a repesz csattant az árbocon, ösztönösen mindenki hasra vetette magát, igyekezve minél kisebb felületet mutatni a külvilág felé. Így tett az első tisztünk is, de ahogy elkezdte felvenni a vízszintes pozíciót, a nyakában lógó távcső nem követte mozgásállapotát, maradt függőlegesen, és ő, – amint Brutus Philipinél a kardjába – ő a távcsövébe dőlt. Valószínűleg berepedhetett az egyik bordája, mert hetekig nem volt szabad nevettetni és köhögni sem nagyon akart. Miközben mi saját problémánkkal voltunk elfoglalva, az izraeli flotta hazament. Veszteség nélkül. Itt jártát „csak” az egekig nyújtózkodó lángnyelvek jelezték, amik bevilágították a fél öblöt és felzabálták a nagy gonddal betárolt olajat. A kis dán hajó sorsára nem emlékszem, a japán óceánjárót nem lehetett eloltani. Olyan hevesen égett, hogy a másfél centi vastag ablaküvegek kifolytak a keretükből, pedig az üveg olvadáspontja 1200 fok körül van. Nekem a szívem szakadt meg, mert a rakodómunkások szerint a hajó fullra volt rakva szórakoztató elektronikával: GX fejes nagyorsós Akai magnókkal, Sony televíziókkal és még az isten tudja milyen csodákkal. Ez a hajó terítette volna a közel-keleten az árut.
Pár nap múlva befejeződött a rakodás, és mi végre szabadok voltunk. Kihajózhattunk a kikötőből és üresen pucoltunk valahova Európába. Ahogy a Fehérvár kifelé úszott a nyílt tenger felé, szomorúan néztem a várost és arra gondoltam, miért kellett a nagyhatalmaknak, és az ostoba arab vezetőknek ezt a szerencsétlen népet belehajszolni ebbe a háborúba! Ők még körülbelül száz évvel odébb vannak a modern háború minden ismérvétől. Eszembe jutott a kardjával hadonászva fenyegetőző öregember, aki képtelen volt tudomásul venni, amit Arany már a XIX. század végén megírt:

Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,*
Mely egész hadakra képes szórni halált,
Toldi, vagy nem Toldi...hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!

Csillagozott szavak listája:

• nodus (itt):  1 nodus 25 méter horgonylánc
• Moszad: izraeli titkosszolgálat. (nagy fiaskója a Yom kippuri háború)
• "a többi néma csend":  Hamlet 5/2
• hazajárós pk: a Duna-tenger járó hajókat hívtuk hazajárónak, mert fel tudtak jönni Budapestig a Dunán.
• maliga: slag, tömlő, jelen esetben tűzoltó tömlő  
• "Ím az ész nemrég ...": Arany, Toldi estéje ^6/32
• barba: a hajó parancsnoka